A mindennapi szóhasználatban a stressz kifejezéshez negatív jelentést társítunk, életünk megkeserítőjeként gondolunk a stresszre. A nagy igénybevételt jelentő és gyakran átélt negatív események, melyekben a stresszreakció tartósan fennáll, valóban káros hatással vannak érzelmi életünkre, testi és lelki állapotunkra, amennyiben nem tudjuk azt megfelelően kezelni. Bizonyos mértékű stressz azonban természetes és szükséges, segít fókuszálni erőforrásainkat, hatékonyabbá tesz, jelzi számunkra, hogy mi a fontos. 

Életünknek minden olyan momentuma, melyet negatívnak, fenyegetőnek, túlságosan megterhelőnek, kontrollálhatatlannak élünk meg (a hangsúly a szubjektív megélésen van!), a distressz jelenségét hozza magával, mely nélkül szívesen élnénk életünket. Az eustressz nélkül azonban színtelenek és üresek lennének a napjaink. Az eustresszt az örömmel és reménnyel társuló, pozitív élményt adó szituációk és a rájuk adott reakciók adják, melynek ugyancsak része a stresszreakció, mégis szívesen éljük át őket.

Az, hogy melyik életesemény vált ki eustresszt vagy distresszt, esetleg egyiket sem, elsősorban a helyzetre vonatkozó egyéni értelmezésen, értékelésen múlik.

Stresszreakciót lényegében bármilyen szituáció kiválthat, amit az egyén fenyegetőnek, vagy jelentősnek értékel, ezért lehetnek jelentős egyéni különbségek abban, hogy kinél milyen helyzetben​ jelentkeznek a tünetek.

Egy helyzettel találkozva egy általában tudatalatti kétlépcsős értékelési folyamat zajlik le, melynek során a tényleges vagy elképzelt szituációt első körben aszerint vizsgáljuk, hogy az aktuális esemény kárral, veszteséggel fenyeget-e, vagy kihívást  jelent-e. Tisztázásra kerül, hogy a várható változás milyen mértékben érint személyes célokat, hogy mennyire egyezik meg hatása azzal, amit szeretnénk. Ez az értékelés dönti el, hogy egy inger vagy esemény stresszreakcióhoz vezet­-e.

Amennyiben a szituáció az elsődleges kiértékelés során pozitívnak vagy irrelevánsnak minősül, a folyamat véget ér, a helyzet feldolgozása nem igényel stresszreakciót. Ha az esemény, illetve az adott helyzet fenyegetèsnek vagy kihívásnak értékelődik, akkor megjelenik a mindenki által ismert folyamat: a pulzus megemelkedik, a légzés szaporábbá válik, az izmok megfeszülnek, a vérnyomás megnő, a szervezet felkészül a megküzdésere. A folyamat további lépéseit a megküzdési lehetőségek, a rendelkezésre álló erőforrások megbecsülése jelenti, továbbá annak megítélése, hogy az egyén saját megítélése szerint meg tud-­e birkózni a fenyegetőnek ítélt helyzettel. Ez általában egy igen szubjektív mozzanat, ami függ az illető tudatosságától, reális énképétől, önismeretétől, saját erősségeinek ismeretétől, önbizalmától, korábbi esetleges traumáitól, korábbi tapasztalatai alapján levont következtetései helyességétől.

A stressz önmagában nem káros jelenség, akkor okoz nehézséget, ha a megküzdési stratégiák (a személy erőfeszítései a stresszreakció leállítására, csökkentésére, lásd később) nem megfelelőek, vagy nem elégségesek és ezért nem segítik az egyént abban, hogy elérje a stresszreakció megszűnését, vagy a leghatékonyabb megküzdést elősegítő stressz szint beállítását, majd kipihenje a stresszreakcióval járó energiaveszteséget.

Számos kutatás azt bizonyítja, hogy közepes mértékű stressz időnkénti megtapasztalása jót tesz a pszichés ellenállóképességünknek (rezilienciánknak), ami abban segít, hogy megterhelő élethelyzetek során stabilabbak tudjunk maradni és gyorsabban helyre tudjuk állítani az egyensúlyunkat.

A stresszkezeléssel a cél tehát nem az, hogy teljes mértékben elkerüljük a stresszkeltő szituációkat, hanem hogy a számunkra és az adott helyzet szempontjából optimális szinten tudjuk tartani a stresszreakciót és kibillenés esetén legyen eszközünk arra, hogy visszaállítsuk a megfelelő mértékre, majd a stresszkeltő helyzet elmúltával nyugalmi állapotba tudjuk hozni magunkat.

Számos megküzdési stratégia létezik és nincs olyan, ami mindenkinek működik, ezért érdemes kísérletezni, újakat kipróbálni időről időre. Alapvetően két fő kategóriába sorolható valamennyi stratégia: problémaközpontú megküzdésnek hívjuk, amikor aktívan a stresszkeltő szituáció megváltoztatásán/ megszüntetésén dolgozunk (pl. próbálunk megoldani egy konfliktust, tárgyalunk a főnökünkkel, elintézzük a feladatokat, stb) érzelemközpontú megküzdésnek pedig azokat a technikákat és eszközöket hívjuk, amik a helyzetben keletkező érzelmekre, illetve a fizikai tünetek csökkentésére koncentrálnak. Ezek a stratégiák szituációtól függetlenül segítenek jobban lenni, de magát a helyzetet nem oldják meg. Ez alapvetően nem is probléma, mert általában az elsődleges cél az, hogy visszaszerezzük a kontrollt a testünk és az érzelmeink felett, hogy ezen keresztül olyan állapotba kerüljünk, ahol a legjobb alapokkal indulunk a helyzettel való megküzdéshez, illetve vannak olyan szituációk, amiket nem tudunk befolyásolni, ilyenkor nem is tehetünk mást, mint hogy magunkban dolgozzunk azon, hogy jobban legyünk.